De én csak… az nem számít…

Többször megnéztem Kiss Ádám videóját, szerintem fantasztikus. Nagyon jókat nevettem rajta és közben elgondolkodtatott.

Egész életünket áthatják a szabályok: érthetőek és érthetetlenek, többnyire talán érthetetlenek. Mások hozzák, akik mindig azt mondják, hogy csakis értünk, a mi érdekünkben kell, hogy így meg úgy legyen – néha így is van, de sokszor kilóg a lóláb.

A mostani idősek abban az időszakban szocializálódtak, amikor a Nagy Testvér mindig mindenkinek jót akart, kivéve az ellenséget. Ám a hétköznapi ember jó eséllyel találta magát igen gyorsan az ellenség pozíciójában, és pórul járt. Egy rossz szó, és már mehetett is a börtönbe, gulágra, elvették az életét, földjét, házát, mezejét, másféle jószágát. Tehát az emberek a túlélésük érdekében tömegesen megtanulták alkalmazni a mimikrit, megtanultak úgy tenni, mintha szabálykövetők lennének. Zsigeri reakcióvá vált a tágra nyílt szemű, hazug ártatlanság.

És a mostani idősek nevelték fel a mostani fiatalok szüleit, akik felnevelték a mostani fiatalokat.

Ha a “nagy” szülő szabályt hoz, a “kicsi” gyerek a szabályt megszegi, és a szülő büntetéssel kezeli a gyermeki szabályszegést, a gyerek a maga védelmében különféle eszközökkel próbálkozik. Hisztizik, tagad, projektál. Aztán rájön arra, hogy ha kiderül, hogy ő ártatlan, akkor nincs büntetés, ezért hamarosan minden esetben, ha igaz, ha nem, az lesz az első mondata, hogy “nem én voltam”. Úgy tesz, mintha meg sem történt volna az a dolog, vagy ha minden kötél szakad, másra fogja, és úgy csinál, mintha nem hallaná, nem értené, amit a felnőtt mond neki. Megtanulja, hogy ha vállalja valamiért a felelősséget, akkor büntetést kap, ha nem vállalja, ha tagadja, akkor van esélye megúszni.

Hát ez a hárító mechanizmus az, ami most társadalmi szinten is jól látszik, meglett felnőtt emberek körében. A meglett, felnőtt emberekből másodperc töredéke alatt lesz mellébeszélő, értetlenkedő, magyarázatokat gyártó kisgyermek, aki nem érti – talán nem is akarja érteni – a szabályokat, kifelé megpróbál megfelelni, de valójában megy a saját feje után.

Ennek mélyebb oka, hogy a szabályok alkotóival szemben óriási a bizalmatlanság. Ez a bizalmatlanság nem most alakult ki, hanem jóval régebben. Az elmúlt többszáz évben a hétköznapi ember generációkon keresztül azt tanulta, hogy aki fenn van, ritkán nézi a lentiek érdekeit, legyen ő király vagy diktátor, köztársasági elnök vagy legfőbb vezér. Elsősorban a maga hatalma, biztonsága, zsebe, a maga öröme számít, akkor is, ha azt mondja, hogy “ó én népem, mindezt érted teszem”. Ahogy a gyerekben is kialakul a bizalmatlanság a szülővel szemben, amikor a szülő csak a szavaival szeret, miközben érzelmileg vagy fizikailag elhanyagolja a gyereket, figyelmen kívül hagyja gyermeke valós szükségleteit, ugyanígy működik ez társadalmi szinten is.

Nem tudjuk, hogy a szabály-alkotók tényleg jót akarnak-e, vagy hogy kinek akarnak jót. A szabályok ma sokszor ésszerűtlenek, a józan paraszti ész számára megfoghatatlanok. A tudásunk töredékes, a hozzáértők azt mondanak, amit akarnak. Egymásnak ellentmondó információk keringenek, és hamar lábra kapnak az összeesküvés-elméletek.

“A nép, az istenadta nép” tömeges méretekben éli meg a kiszolgáltatottságot.

És vagy bekapcsol a régi reflex, s az ember (ön)becsap, tagad, értetlenkedik, vádol, miközben látszólag szabályt követ, vagy szembenéz a helyzettel, információt gyűjt, gondolkodik, saját álláspontot alakít ki – akár a többséggel szemben is, vállalva ennek lehetséges következményeit – és az aktuális helyzetértékelésének megfelelően cselekszik.
Vagy ezeknek valamilyen sajátos kombinációját alkalmazza.

Te hogy vagy a szabályokkal? Szerinted hogyan helyes?

Budakeszi, 2020.04.02.

Sándor Anna